Ezek többségében gitárra írt dalok, vagy rap szövegek. De verseknek is jók 

 krisztián

Helyezzük vissza

Gyújtsunk fel minden könyvtárat,

Égessünk el minden szemetet.

Helyezzük vissza a Védákat,

Az örök törvényeket!

Felégetek minden iskolát,

Hol csak megőrjít minden szó.

Emeljünk helyettük olyat,

Ahol csak Istenről, Krisnáról van szó!

Romboljunk le minden parlamentet,

Hol minden döntés, szenvedést hoz.

Emeljünk a helyükre,

Rádhé-Krisna templomot!

Játszunk az élet színpadán

Ez az élet csak egy álom, színjáték csupán.

Miben mindig más és más szerepet kapunk.

Azt képzeljük, ez a valóság,

Mert nem látunk.

Ilyen ez a világ, csak játsszuk a szerepeket,

Cseréljük a testeket, de ezek csak jelmezek,

Ez a világ egy színpad, és az élet egy színdarab.

Csak ti túl komolyan vettétek…

Ref.:

Ez az élet egy színdarab, egy játék csupán,

Túl régóta játszzuk már, az élet színpadán.

Elfelejtettük, hogy a nézőtéren Valaki vár,

Hogy van megoldás…

Lehetsz vezér vagy lehetsz a világ ura,

Lehet sok szolgád, kik a lábad elé borulnak.

Hiheted, hogy örökké ilyen lesz az élet,

De vigyázz! Mert egy másik színdarabban,

Fordított lesz a helyzet.

Minek ragaszkodsz egy jelmezhez,

Ha úgy is tudod, hogy egyszer vége lesz.

Egy új felvonás, kezdődik egy új színdarab,

Újabb és újabb szenvedések sorozata.

Folyamatosan kapod a szerepeket, s nem érsz a végére,

Örökké így lesz, ha nem veszed észre (hogy);

Ref.:

Ez az élet egy színdarab, egy játék csupán,

Túl régóta játszzuk már, az élet színpadán.

Ez az élet egy színdarab, egy játék csupán,

Túl régóta játszzuk már, az élet színpadán.

Elfelejtettük, hogy a nézőtéren Krisna vár,

Hogy van megoldás…

Csak ne veszítsd el a hited,

Hanem nyisd ki a szemed!

Kiszórom a szemetet

Miért hiszitek azt, hogy mindenkinek jó az, amit ti akartok?

Lesz*rom ezt az egész ostoba társadalmat.

Nem játszom újra és újra ezt az ostoba színdarabot.

Széttépem a szövegem, elégetem a jelmezem,

Leveszem örökre ezt az álarcot,

Mert látom az igazi szerepem!

Kiszórom a szemetet, kidobok minden sz*rt,

Felégetem a díszletet, s hátat fordítok nektek.

Megfordulok, az árral szemben úszok,

És nem félek, hogy belefulladok,

Mert tudom, hogy Krisna segít.

Mindent Őérte teszek,

Ő az egyetlen, akit igazán szeretek.

Nyomulnak a nagy tudósok, ezek a férgek.

Nem bízom már bennetek, ti csaló gazemberek,

A függöny mögé zárjátok ezeket az ártatlan lelkeket.

Jobb lenne, ha inkább tartanátok a szátokat,

Nem kellene állandóan okoskodni.

Istent imitálni, Játszani!

Tudtok nagy szavakat mondani,

Üres szavak, mind semmit sem ér.

Kit érdekel, hogy milyen por van a holdon,

Miért érdekel, hogy mitől kék az ég?

Ettől nem lesz jobb semmi,

Nem áll meg a szenvedés.

A betegség a halál a születés.

(Nem lehettek ennyire ostobák!)

Megjátsszátok, hogy boldogok, elégedettek vagytok,

De mégis állandóan panaszkodtok.

Azt mondod, hogy te irányítod az életed,

Akkor, tessék, mutasd, meg most mit teszel?

Csak ülsz a seggeden, nézed a TV-t, s csak eszel?

(Ez nem megoldás, csak idő pazarlás)

Nézd meg mennyire igénytelen vagy,

Elhiszed (magadra kened) azt a szennyet,

Amit a gusztustalan média okád.

Hitegetik veled, hogy ez a valóság,

Ez a mennyország,

(Csak még egy kicsit, hibás)

Majd idővel kijavítják.

Nyújtsd a Kezed, kérlek!

Mi ez a gusztustalan mocsok, szenny,

Itt lebegek a tetején,

S egyre merülök bele, érzem.

Húznak, alulról a mélybe,

Nyújtsd a Kezed, kérlek!

Milyen víz ez Istenem,

Ez a bűzös sötét tenger,

Kik ezek az emberek,

Akik elmerülnek benne?

Nyújtsd a Kezed, kérlek!

Olyegyszerűen, oly könnyedén,

És lehúzza őket az örvény,

A mélybe,

Ahonnan már nem tudnak feljönni.

Nyújtsd a Kezed, kérlek!

Titok

Egy régi földúton járok,

Az út szélén falvak s városok.

Mindegyikbe betérek, egy ideig maradok,

Majd ha lepihentem, tovább indulok.

Évek óta mehetek már,

Nem számolom a napokat sem.

Nem is sejtem az út végén mi vár,

De azt sem, hogy mögöttem, mi van…

A messzi távolban.

Az elmúlt idő jár a fejemben,

A falvak a városok, ahol lepihentem.

Vannak édes pillanatok, némelyikben.

De vannak keserű évek, mindegyikben.

Valami mégis oda húz, ha testem elfárad,

Midig kényelemre vár, mindig mást akar!

De most!

Egy gondolat ült a fejembe,

És fa tövében lepihenek.

Rejtélyes kérdések kavarognak ide-oda,

A fejemben… nem tudom őket megfejteni!

Ezt az ajtót nem tudom kinyitni!

Próbálom, de nem bírok gondolkodni!

Nem tudom elfogadni a spekulálást!

Valami arra ösztökél,

Hogy… keressem meg a kulcsát.

És tényleg kíváncsi lettem,

Nem bírom elviselni, hogy nem tudom.

Érzem legbelül…

Meg kell fejtenem a titkot.

Mi ez az út, amin járok?

= egy lélek a sok közül =

Nyújtsd a kezed!

Uram, mond!

Miért engedted, hogy eljöjjek Mellőled?

Nézz rám, most újra bűnbe estem Nélküled!

Tudod, hogy még gyenge vagyok, mint egy fűszál,

Elsodor ez a szél és elnyel ez a mérgezett vizű óceán!

Hagyod, hogy becsapjon az illúzió, ez a rémálom,

De a legfelsőbb vágyam, az mindig Te vagy!

Ez a világ csak szüli az anyagi vágyakat,

Mik bűnbe ejtenek és eltakarják az igazi célomat!

Megzavar Máyá-dévi…

Megzavar, mert tudja, hogy még gyenge vagyok.

És a sok karmitól nem tudok figyelni Rád, ó Uram!

Ha nem segítesz, megfulladok! Most hozzád imádkozok,

Mert tudom csak Te, segíthetsz, Te vagy az egyetlen menedékem,

Csak Tőled függök, Félek egyedül!

Nélküled megőrülök. HOL VAGY?!

Tied minden,

Tied az életem és a lelkem, KRISNA!

Adj erőt és intelligenciát, kérlek!

Nyújtsd a kezed, mert különben eltévedek!

Távol Tőled

Ez az érzés elviselhetetlen,

Nélküled ez az élet reménytelen.

Gyenge vagyok így egyedül,

Téged akarlak legbelül.

Könnyes szemmel megyek az utcán, haszontalan.

Rád gondolok untalan.

Látom Vrindávan szent fáit, melyek mögött bújócskát játszunk.

Látom a mezőket, hol Utánad szaladunk.

Érzem a virágok illatát, melyek gyönyörű tested díszítik.

Hallom, ahogy fuvoládon játszol,

Minek édes hangja a földet és az eget betölti.

Mély extázisba ejtve mindenkit,

És szeretettel tölt el Irántad.

Mely sohasem múlik el,

Ha valaki egyszer meghallja.

De itt messze Tőled,

Egy szempillantás alatt tűnik el.

Autók zúgnak el mellettem,

Sűrű füstjüktől fulladnak a fák.

S elsárgulnak a mezők, és bűz kering

Zavaró robajuk, a földet és az eget betölti.

Látom a nagy házakat,

Látom benne a szürke embereket.

Látszik, céltalan az életük.

Én is ott vagyok valahol közöttük.

Könnyes szemmel megyek hasztalanul.

Rád gondolok, untalan, szomorún.

Hozzád imádkozok, hogy fogd meg a kezem, kérlek!

És vezess, vezess át a fák között, Vezess ki a zöld mezőre.

Vigyél ki ebből a sötétségből a fénybe!

És ültess le Magadhoz, Helyezd lelkem lótuszlábaidhoz!

Vigyél el innen minket, kérlek, vigyél haza!

Kérlek, Uram Krisna!

Olyan ostobák ezek emberek, azt képzelik, hogy istenek.

Hajszolják a vágyaikat, és nem veszik észre a múló éveket.

Olyan ostobák ezek az emberek, nem látják a lényeget.

Hajszolják a boldogságot, mint az állatok.

Idejöttek, mert szabadságra vágytak,

De amikor az agyagba kerültek, mindent elfeledtek.

Saját eszméket találtak ki, melyeket vakon követtek.

Olyan makacsul, olyan ostobán,

Hogy észre sem vették: ennek nincs semmi értelme.

Nem akarok láncokat

Nincs pénzem, nincs otthonom,

Nincs barátom, sem családom.

Nincs célom, nincs eszmém,

Nincs hitem,

Ebben a világban!

Nem kell barát, nem kell család,

Nem akarok otthont, nem akarok hazát!

Nem akarok munkát, nem akarok pénzt,

Nem akarok mást csak szabad utat és fényt!

Nem kell ruha, s nem kell étel,

Nem kell víz, és nem kell ez a test sem!

Nem kell szerelem, nem kell vágy,

Nem kell a lelkemre még több lánc!

Nem kell semmi ebből a világból,

Ki akarok szabadulni az illúzióból!

Nem akarok itt újabb életeket élni,

Egyik cellából a másikba lépni!

El akarok innen menni,

Csak Istent akarom szolgálni!

Vrindávan erdeje

Egyedül megyek az utcán, könnyes szemmel,

Fájó szívvel gondolok Rád.

Minden percben, minden pillanatban,

A szemem mindenütt Téged lát.

Minden percben, minden pillanatban,

A szemem mindenütt Téged lát.

Látom az erdőt, hol a fák között Veled játszunk,

Látom a mezőt, hol mind Utánad szaladunk.

Érzem a virágok illatát, melyek gyönyörű tested díszítik,

Hallom, ahogy fuvoládon játszol, melynek hangja,

A földet és az eget betölti.

Mindenki ott van, mind Veled vagyunk,

És mindenki boldog, senki re sem haragszunk.

Nem vágyunk másra, csak Téged akarunk.

Mindent megadsz,

De nekünk elég, ha csak Rád gondolunk.

Látom az erdőt,

Látom a mezőt,

Érzem a virágok illatát,

Hallom, ahogy fuvoládon játszol,

Ez a mi otthonuk, a Te birodalmad,

Ez Vrindávan erdeje, a Yamuná partja,

Hol mind Veled, mind Veled vagyunk

Nem kívánok mást, csak hogy örökké tartson.

De mégis most itt vagyok, eljöttem Mellőled,

Azt képzeltem, Nélküled boldog maradhatok.

Ostoba voltam, és most itt vagyok,

Börtönbe zártam saját magam.

Látom az erdőt, hol a fák között Veled játszunk,

Látom a mezőt, ahol mind Utánad szaladunk.

Érzem a lótuszvirág illatát, melyet kezedben tartasz,

Hallom fuvolád játékát, Mely magával ragad

Látom az erdőt, Látom a mezőt,

Érzem a virágok illatát, Ez a mi otthonuk,

A Te birodalmad,

Ez Vrindávan erdeje, a Yamuná partja,

Hol mindenki, mind Veled vagyunk

Nem kívánok mást,

Csak hogy örökké tartson.